A Valahol Európában című nagysikerű musicalt mutatta be a Kolozsvári Állami Magyar Opera társulata a Tamási Áron Színházban. A felnőtt és a gyerekszínészek végérvényesen megértették  az állva tapsoló közönséggel, hogy nemcsak a zene, de az ilyen lelket gyönyörködtető előadás is kell. 

A Valahol Európában musical Radványi Géza azonos című filmje alapján 1995-ben született meg, zenéjét Dés László szerezte, dalszövegeit Nemes István, a szövegkönyvet pedig Böhm György, Korcsmáros György és Horváth Péter írta. A Kolozsvári Állami Magyar Opera társulatával a darabot Béres László rendező állította színpadra.

A történet a II. világháború idején zajlik. Kuksi, egy kisfiú, édesapja utolsó mondatát ismételgeti saját maga megnyugtatására: „Nem szabad félni!". Az Állami Javítóintézetet szétbombázták, a megmenekült gyerekek pedig bandába verődve próbálják túlélni a háború viszontagságait, hozzájuk társul Kuksi is. Kevés az élelem és mindenki retteg. Csellengésük alatt találkoznak egy másik gyereksereggel, akikkel viszályba keverednek, de idővel rájönnek arra, hogy csak együtt vészelhetik át ezt az időszakot. Az egyesült bandában kialakul a csapatszellem, a két vezető pedig egymásba szeret.

Közben a hadsereg és a statáriális bíróság a csavargás vádjával hajszolni kezdi az árvává vált gyerekeket. Egy domb tetején találnak egy elhagyatottnak tűnő birtokot, ahol Simon Péter egykori karmester és zeneszerző lakik. Nehezen barátkoznak össze, hiszen vándorlásuk alatt a gyerekek megtanulták, hogy minden felnőtt az ellenségük. A kezdeti bizalmatlanságot végül bajtársiasság és bizalom váltja fel, a ház ura megtanítja a gyerekeket a zene fontosságára és szeretetére. Az örömbe üröm is keveredik, a hadsereg ugyanis megtalálja őket, de a gyerekek hősiesen kiállnak magukért. A harc sikeres végkimenetelű, de egyben tragikus is. Simon Péter megajándékozza a gyerekeket: ezentúl saját birtokán ő a csavargó, a gyerekek pedig otthonra leltek, nem kell tovább csatangoljanak. A boldogság azonban mégsem felhőtlen, hiszen a finálé dala Kuksit siratja, aki már nem éli meg az áhított holnapot.

Az előadás az első pillanattól kezdve magával ragadó. A funkcionális díszlet, amelyet Cristian Gătina tervezett, biztosítja, hogy a meglepően sok szereplő mindig megtalálja a helyét a lépcsőkön, az erkélyen, az ablakban vagy éppen a zongora tetején, akár a belsejében.

A színészek játékából egyértelműen az rajzolódik ki, hogy nemcsak munkaköri kötelességből bújnak Hosszú, Suhanc (Éva), Simon Péter, Ficsúr, Szeplős, Sutyi, az Egyenruhás, a Tanító stb. bőrébe, hanem valóban élvezik a szerepeiket. A több mint harminc gyerkőc jelenléte a színpadon pedig szintén üdítően hat az előadásra. Kuksi, Pötyi, a Professzor, Csóró és a többiek bájosan, mindenféle manír és modorosság nélkül játszanak – a szó legőszintébb értelmében. A koreográfus, Jakab Melinda munkáját dicséri, ahogy tánc és játék együttese előremozdítja a cselekményt. A zenekar hozzájárulása kevésbé látványos ugyan, de annál hangzatosabb, ez pedig Kulcsár Szabolcs karigazgató és karmester érdeme.

A darabban olyan prózai gyöngyszemek is elhangzanak, mint a Miatyánk vagy a Meg van az ideje mindennek igeversek a Bibliából. Ezek felcsendülése áhitatos, mély pillanatokat kölcsönöz az előadásnak. Az előadás végén a közös éneklés a közönséggel kézzelfoghatóan bizonyítja: „A zene az kell, mert körülölel, és nem veszünk majd el.
Ha van elég szív, az sokat segít, mert úgysem adjuk fel.”

Az előadás rendezője a darab aktualitásáról így vall: „Annak ellenére, hogy a történet a második világháború idején játszódik, ma is aktuális. Különösebb erőfeszítés nélkül vonható párhuzam az akkori statáriális állapotok és a mai pénz- és érdekhajszoló társadalom között. A haszonvágy és az érvényesülés kitaposása ösztönlények szintjére silányít le bennünket. Ma ugyanúgy farkastörvények uralkodnak, csak más okok miatt. A tragédia kapcsán felmerül a felnőttek felelőssége, de ugyanakkor a gyerekeké is, akik bandából lassanként csapattá avanzsálnak, a farkastörvények eljutnak az összetartozásig: egy adott pillanatban felelősséget vállalnak önmagukért, a cselekedeteikért, társaikért. Egyfajta felnőtté válás ez. A zeneszerző és karmester, Simon Péter alakja pedig a huszonegyedik századi értelmiségi felelősségvállalás kérdését is felveti: megtehetjük-e, hogy strucc módjára homokba dugjuk a fejünket, figyelmen kívül hagyva a körülöttünk zajló eseményeket? Felnőttként és értelmiségiként igenis felelősek vagyunk a mellettünk élő gyerekekért” - nyilatkozta egy interjúban Béres László.

A hosszú percekig tartó vastapsból a szereplő kicsik és nagyok érezhették: van diadal a hangokból. A vörösre tapsolt kezekhez és a könnybe lábadt szemekhez tartozó szívekben viszont maradt a kérdés: mikor lesz holnap? Az a békés holnap valahol Európában, ahol és amikor valóban nem kell félnie egyetlenegy gyereknek sem.

Ambrus Melinda

<< előző cikk

vissza a főoldalra

következő cikk >>