Péter Szabó Szilvia, az egykori Nox együttes énekesnője, aki a formáció felbomlása óta szólókarrierbe kezdett, alaposan átmozgatta közönsége végtagjait táncra ösztökélő zenéjével, líraibb hangvételű dalaival pedig a rajongók könnyzacskóit tisztította meg. Az énekesnővel, akinek hobbija a rajzolás, és maga tervezte fellépőruháját, összeomlásról, teljes boldogságról, a csap szerepéről és gyógyító zenéről beszélgettünk.

Hogy érezted magad Sepsiszentgyörgy színpadán?

Fantasztikusan. Abszolút olyan volt a buli, amilyenre számítottam. Imádok Erdélybe jönni koncertezni. Mióta szólóelőadóként visszatértem, ez volt az első erdélyi zenekaros koncertem, úgyhogy nagyon izgultam. Az egész nap a készülődéssel telt, de megérte, mert nagyon jól éreztem magam. Amikor próbáltunk, felmentem a színpadra, néztem a hatalmas üres teret, a helyiek mondták, hogy ez estére megtelik, és én már akkor libabőrös lettem a gondolattól. Eszméletlenül jó volt, a koncert vége fele kicsit be is sötétedett, igazi koncerthangulat volt, ilyenkor mindig olyan adrenalinlöketet kapok, hogy az hihetetlen. Úgyhogy teljes a boldogság.

Jó ezt hallani tőled, mert ez nem volt mindig így az életedben.

Igen, valóban, egy időben kicsit összeomlottam, a 2009-es év végén azért mentem el Ausztráliába, mert nagyon komolyan befele kellett forduljak, hogy helyretegyem a dolgaimat, mert azt éreztem, hogy nem tudok adni. Pedig ez a fontosabb a szakmámban, mert mikor felmegyek a színpadra, arra kíváncsi a közönség, hogy mit tudok adni. Ausztráliában, majd Angliában szépen apránként, nagyon figyelve a külvilágot és minden körülöttem levő dolgot, fel kellett újra építenem saját magam. Meg kellett bocsássak magamnak azokért a dolgokért, amiket hagytam magamban megtörténni, és vissza kellett kapnom az erőmet, hogy ismét tudjak adni. Nem is tudom, volt-e valaha ilyen az életemben, de most úgy érzem, minden a helyén van.

És milyen Szilvit építettél fel?

Egy igazi mosolygombócot – ahogy a párom szokta mondani. Tényleg tele vagyok energiával, imádom, amit csinálok, hatalmas terveim vannak, annyira élvezem figyelni, ahogy apránként épül fel ez az egész. Látom a közönségen, hogy szeretik, hogy vevők rá, és, hogy szükségük van rám. Ennél fantasztikusabb érzés nem hinném, hogy van.

Milyen jelentősége van az életedben a Nox-os periódusnak?

A fiatalságomat, a zenei pályán való elindulásomat jelenti, rengeteg tapasztalatot szereztem, olyan volt, mint egy iskola. Csupa jó emlékek fűznek hozzá. Boldog vagyok, hogy részese lehettem a Nox történelmének.

Hogyan sikerült az együttes felbomlása után megtalálnod a saját hangodat?

Az első szólóalbumom elkészítésével sikerült, amelynek címe Revolution. Az volt az én kis forradalmam, ami tulajdonképpen a zenei pályára való visszatérésemet jelezte. Zeneileg kicsit eltért attól, amit a közönség tőlem megszokott, de pont az volt a lényege, a stíluskeresgélés pedig végül sikeresnek bizonyult, úgy érzem, megtaláltam a saját hangomat. Úgy érzem magam, mintha egy csap lennék. Kapok valamit fentről, és azt közvetítenem kell, át kell adnom a zene által. Ezt nem tarthatom meg, ez nem az enyém. A zenének, ami a rezgések halmaza, gyógyító ereje van. Ahogy léteznek biorezonanciás kezelések, úgy a zene is gyógyít. Emellett a dalszövegek is olyan dolgokra tudják az embert ráébreszteni, amit lehet, hogy éreznek ott legbelül, de megfogalmazni nem tudják. A zene gyógyíthat, taníthat vagy csak megoszthatja az örömet.

Mire taníthat?

Nagyon sokan lehetnek olyan élethelyzetben, amilyenben én voltam pár évvel ezelőtt, amiből felálltam, amiből visszatértem és erőt kaptam. Mondásokban tudom leginkább megfogalmazni, még akkor is, ha azokat sokan közhelyeknek tartják, de szerintem nagyon igazak. Ami nem öl meg, az megerősít – ez például teljesen igaz volt rám. És az egyik legjobb, amit a barátnőm tanított: ha földhöz vág az élet, nézd meg, mit vehetsz fel onnan.

Ambrus Melinda