A Szent György Napok kulturális hetének hatodik napján, szerdán tartotta orgonakoncertjét Rákász Gergely koncertorgonista. A művész már másodszor jár Sepsiszentgyörgyön, ezúttal egy nyolc plusz egy állomásos turné keretében érkezett a megyeszékhelyre. Azért plusz egy, mert turnéjának egyik állomása Böjte Csaba atya tusnádfürdői gyermekotthona volt. A városnapokon tartott koncertjétől nemcsak kulturális élményt kaptunk, hanem zenetörténetből is bőséges táplálékot nyújtott. A Bach, Vivaldi és Händel zeneműveket felsorakoztató orgonakoncertről a résztvevők úgy távozhattak, hogy megismerték az előadóművészt, a zeneszerzőt és a barokk kort. Itt kapott élményeiről, példaképéről és szabadidőről kérdeztük Rákász Gergelyt.

Hogyan érezted magad a tegnapi koncert után?

Tekintve, hogy nem köt a munkámban semmi, nem kell olyan dolgokat elvállalnom, amit nem akarok. Ezért csak oda megyek, ahová szívesen megyek. Azt hiszem, ez már önmagában egy válasz. Így éreztem magam egy évvel ezelőtt, és úgy éreztem magam tegnap (szerdán - a szerk.), hogy jövőre is visszajövök. Nagyon jó koncert volt, a közönség értően volt jelen, és ez nem gyakori. Talán ez a legnagyobb dolog. Érezték, hogy hol van a taps helye, érezték, hogy még nincs vége a darabnak, akkor amikor már vége van. Érezték a súlyokat a koncerten, ott jött a vastaps, ahol annak helye volt, ott álltak fel az emberek, ahol annak helye volt. Tehát nagyon értő közönség volt a sepsiszentgyörgyi, úgyhogy kifejezetten jól éreztem magam, szívesen jövök legközelebb is.

Olvasni rólad, hogy nagyon fiatalon kezdtél el hangszeren játszani, előbb zongorázni, majd orgonálni. Hogyan jött az orgona iránti szerelem?

Mindig keresd a nőt (nevet). Kiskoromban volt egy barátnőm, akinek volt egy műanyag furulyája. A szocialista világban mindenkinek volt, csak nekem nem. Azon tudta játszani a "Szeretnék szántani" kezdetű népdalt. Kölcsön akartam kérni tőle, hogy én is játszhassak rajta, és nem adta. Viszont volt otthon pianínóm, odaültem mellé, és elkezdtem játszani az említett népdalt. Sosem ültem még le a hangszerhez, mégis elsőre tökéletesre sikerült megszólaltatni, megtalálni a hangokat, erre a szüleim is felfigyeltek. Édesapám kezdett el foglalkozni velem először, ő maga amatőr zenész volt, mai napig templomokban orgonál. Édesanyám hegedül és énekel. Tehát én olyan zenei közegben nőttem fel, ahol előbb hallottam Bach-ot és Händelt, mint mondjuk az aktuális popslágereket. Én voltam a hülyegyerek, aki a házibulikon nem tudta ki Madonna, de tudta, hogy ki Vivaldi. Innen indult. Aztán elmentünk kirándulni a családdal Esztergomba, és meghallottam az orgona hangját. Amikor zongorázni kezdtem öt éves voltam, amikor ez a kirándulás volt tizenegy. Megkérdeztem a szüleimtől, hogy mi ez? Erre édesanyám azt válaszolta, hogy "hát tudod, ez az orgona, apu is ilyenen játszik". Én meg gyerekszájjal rávágtam, hogy "ilyenen nem". Édesapa nem sértődött meg, hanem kiharcolta, hogy megnézhessem az orgonát, ami ott szólt. Már akkor az a Baróti István volt ott az orgonaművész, aki később a tanárom lett. Nagyszerű pedagógus volt, és nagyszerű játékos. Pista bácsi megengedte, hogy játsszak rajta, én pedig eljátszottam rajta azt, amit addig tanultam. Hazafelé az autóban pedig azt mondtam, hogy "apu, anyu, orgonista leszek!" A mai napig emlékszem édesanyám arcára, amikor hátrafordult, és azt mondta, hogy "persze, kisfiam, tűzoltó és katona is". Ennyiben maradtunk. Viszont onnantól fogva vasárnaponként feljártam gyakorolni azon a kis orgonán, a mi kis templomunkban, mert letéteményese lett annak a hangzásnak, amit én ott hallottam Esztergomban. Az meg nem is volt kérdés, hogy amikor felvételiztem a Zeneművészetire, akkor orgona szakra jelentkezem.

Te klasszikus orgonaműveket játszol. Ki a legnagyobb példaképed? Melyik zeneszerző hat rád a legjobban?

Azt gondolom, hogy nagyon nehéz egy példaképet találni, mert ha az ember egy valakihez próbálna igazodni, akkor a jellemének egy jelentős részét ki kéne dobálnia az ablakon. Én nem tudok olyan lenni, mint Bach vagy Händel vagy Vivaldi, akik az itteni koncerten megszólaltak. Mindegyikük jellemvonásaiból van bennem valami. Ott van például Bach végtelen precizitása, amivel nekiállt komponálni, de ott van bennem Händel nagyvilági üzleti szemlélete, aki pontosan tudta, hogy amikor hangszerhez ül, annak a legmagasabb szintű művészetnek kell lenni, megalapozva azzal, hogy az ember száz órákat gyakorol, hogy az úgy szólaljon meg, ahogy kell. Händel is tudta, én is tudom, hogy közben ezt el is kell tudni adni, meg kell találni hozzá a közönséget, és ehhez mennyire fontos egy jó stáb. Van bennem a huncut Vivaldiból, aki mellkasi fájdalmakra panaszkodva bújt ki a misék alól, hogy komponálhasson. Ez is egy példaérték, hogy ha az embernek van egy szenvedélye, akkor azért füllent, csakhogy a szenvedélyét tudja élni. De egy példaképet nehéz találni. Viszont ha akarsz egy konkrét személyt, akkor talán azt mondanám, hogy a példaképem Harrison Ford.

Harrison Ford? Ez egy nem várt fordulat a beszélgetésünkben...

Olvastam vele egy interjút a Times magazinban. A karrierjéről kérdezték. Ő pedig elkezdte mesélni, hogy egy mesebeli buszon érkezett Hollywoodba, amelyen rajta kívül ült még másik ötven fiatal, de két hét múlva hazament kettő, egy hónap múlva még öt, egy fél év múlva már tíz, egy év múlva már csak húszan voltak, két év múlva már csak tízen, öt év múlva már csak öten, tíz évre rá pedig már csak ő volt ott egyedül. Az, hogy ő befutott hollywoodi sztár lett, nem az az oka, hogy jobb színész, jobb hangú, sármosabb vagy okosabb mint a többi, hanem az, hogy tíz év múlva is volt kitartása. Engem ez a gondolat az életre tanított meg. Biztos vagyok benne, hogy úgy nagyon sokan orgonálnak, mint én. Biztos, hogy a zenetörténetet is többen tudják úgy, mint én. De tíz év múlva még midig ott lenni, ez a siker receptje. A legtöbben a siker felé vezető úton buknak el, mert feladják, mert nem jön siker. A sikerért viszont dolgozni kell, keményen. Az nem jön!

Mit gondolsz arról, hogy sokan azt mondják, hogy ha egy klasszikus hangszeres művész még egy csipetnyi fűszert hozzá akar adni tudásához, és látványelemeket használ a produkciójában, akkor valamit takar vele? Mondjuk azt, hogy nem annyira jól játszik, és ezzel leplezi hiányosságait.

Először is ott van a művész belső útja, amely csak a művészre tartozik. Ha hárman hallgatják vagy háromszázan, az akkor is ugyan olyan. A művész belső útját nem befolyásolhatja az, hogy a közönség mit gondol róla. Az, amit megtanulsz, annak maximális minőségűnek kell lenni, de utána egy belső utat jársz benn. Jobb ember leszel, vagy talán rosszabb. Egyre élőbb ember leszel, így változik az, amit a közönségnek adsz. Ez lehet elsőre egy embernek tetszik, aztán kettőnek, majd háromnak. De ez a művész belső útjáról szól, és ez akkor sem változik, ha teszel mellé látványelemet, és akkor sem, ha nem. Nálam a látványelem mindig a művészetet szolgálja, például a zeneszerző életéből mutatok meg részeket, ami még jobb kapcsolatot enged a megszólaló darabbal a hallgató számára. Soha nem öncélú, nem tűzijáték vagy lézershow, csakhogy valami villogjon, és elterelje a figyelmet. Mindig alátámaszt, és többet mutat. Ha teszünk hozzá látványelemet, az azért van, hogy az emberek jöjjenek be. Olyan emberek, akiknek az impulzus szintje magasabb, mint a harminc évvel ezelőtt élt embereké. Amikor kölyökként az első koncertemet megtartottam, elég volt az, ha kiírtuk a plakátra, hogy mely szerzőktől mely műveket játszom. Ha ma ennyit tennék, akkor az emberek csak lézengenének a koncertjeimen, mert a kor megváltozott. Ha a mai kor emberének azt mondod, hogy valami többet kap, akkor be fog ülni. Nem fog jobb orgonaszót hallani attól, hogy kivetítünk valamit, a jobb orgonaszó az a művész belső útjáról szól, amit a gondolatom elején említettem.

Kiváncsi vagyok az emberre is, nemcsak a művészre. Mire jut időd? Minek hódolsz?

Nem sok mindenre. A szenvedélyemre jut időm, mert ebből élek. Meg is kapom a vádat a szeretteimtől, hogy antiszociális vagyok, de tényleg azt gondolom, hogy ez csak vád, mert egyszerűen csak annyi van benne, hogy jobban érdekel a szenvedélyem, mint bármi más (nevet). Én mindenkit arra sarkallok, hogy a szakmájának a perifériáit is értse. Én azért mesélek a közönségemnek a szerzőkről, hogy három perc után úgy érezzék, ők is ismerik Bach-ot. Onnantól másképp hallgatja a zenét, neki is kezd szólni. Ezzel el lehet tölteni egy életet, az ember olvas, utána jár, gyakorol, utazik, koncerteket tart. Tehát nagyon nehéz szabadidőt találni, de ha mégis van, akkor sportolok. Úszok és biciklizek.

Számíthatunk arra, hogy meg visszatérsz hozzánk?

Egy nagyon határozott igen!

<< előző cikk

vissza a főoldalra

következő cikk >>